Régen nem írtam már, nem is tudom pontosan mi az oka.

Talán túl kevés dolog történt velem, vagy éppen túl sok!

Talán túl kevés dolog történt velem, vagy éppen túl sok?

Úgy gondolom inkább az utóbbi....

Az elmúlt évben...

...szereztem barátot és veszítettem el.

...szereztem önbizalmat és veszítettem el.

...sok kalandban volt részem és sokat unatkoztam.

...magamra találtam és voltam depressziós.

...voltam irigyelt társasági ember és voltam rettentő magányos.

...voltam nagyon sikeres és voltam lúzer.

...rajongtam nőért és gyűlöltem nőt

...rajongtak értem nők és gyűlöltek is

Hát igen, azt hiszem egy dolgot bizton állíthatok – eseménydús évem volt.

Végig buliztam a tavaszt, végig tomboltam a nyarat, végig ittam az őszt és végig depiztem a telet.

Karány napján betöltöttem életem 30-ik évét, beléptem abba a bizonyos 3-ik X-be és ez, sokak elmondásával ellentétben, megváltoztatta az életemet.

Jó, igen, tudom hogy mindenki a saját maga szerencséjének a kovácsa és az életünket magunk alakítjuk – ezért nem örök igazságot akarok alkotni, csak mesélem: nekem megváltoztatta az életemet.

Nagyképűen hangzik, de rájöttem: elpazarlom és meggyalázom azt a testet amit Istentől kaptam! Hiszen hiába vagyok jóképű, hiába van szép kék szemem, hiába van stílusom, hiába van lehengerlő szövegem - mégsem vagyok jó pasi, hiszen egyrészt akkora vagyok mint egy ház (több mint 90 kiló) másrészt semmi állóképességem nincsen, attól is elfáradok, ha le kell mennem a sarki kocsmába.

A döntés hát megszületett: fog összeszorít, programok lemond, időbeosztás átalakít, étrend átalakít, akarat megacélosít, dohányzásról leszok, alkoholról lemond – hajrá életmódváltás!

Azóta heti 3-4 alkalommal járok kondizni, leszoktam a dohányzásról, leszoktam a sültkrumpliról, rászoktam a brokkolira és a kelbimbóra....

ÉÉÉÉÉÉS fogytam 12 kilót!!!

ÉÉÉÉÉÉÉS nagyon jól érzem magamat!!

ÉÉÉÉÉÉÉS nagyon élvezem a mozgást!!

ÉÉÉÉÉÉÉS már csak -5 kiló és elérem a célomat amit kitűztam magam elé az új súlyomat illetőleg.

ÉÉÉÉÉÉÉS egy edzés alatt már simán le tudok futni egy negyed Maratont! :) – már csak +11 kilóméter hiányzik a fél-Maratonhoz! :)

Ezek az eredmények persze sok-sok áldozattal, lemondással, önsanyargatással és lemondással jártak, de nem akarom sajnáltatni magamat, mert úgy érzem megérte!

Jajj annyi minden jött hirtelen belém amiről írni szeretnék....de majd szépen sorjában kijön minden belőlem ami kikívánkozik!

Ígérem ismét élővé teszem egy időre ezt a blogot :)

Az elmúlt pár hétben beindult az élet, érdekes tapasztalatokat szerezhettem – jót is és rosszat is, de ez persze nézőpont kérdése :)

Az első lány akivel összehozott a sors, a lenti posztban említett hölgy volt.

Az első benyomás amit a találkozásunk okozott kb semleges volt, ami azért nálam ugyebár nem rossz eredmény tekintettel a nőkhöz való szokatlan mértékben szkeptikus hozzáállásomra.

Azon mondjuk jót nevettem magamban, hogy biztos ami biztos alapon azért Ő is jópár évvel ezelőtti fényképeket mutatott előzetesen magáról (nyilván élete legjobb fényképeit :) ), de hát ezért ugyebár én nem igazán dobhattam rá követ – merthogy én is elcsaltam néhány évet fényképügyileg.

Szóval találkoztunk, beültünk, beszélgettünk – kissé vontatottan, de tulajdonképpen kellemesen.

Na jó, a teljes igazsághoz hozzá tartozik, hogy a magam fanyar humorával viszonylag hamar beismertem magamnak, hogy a szitu egy kissé állásinterjúra emlékeztet, mégpedig olyanra, ahol én interjúztatok – ezen magamban el is röhögcséltem :)

Nade visszatérve a randira: lezajlott, szimpik voltunk egymásnak, hazavittem és megbeszéltük, hogy legyen második találkozó, majd hívom.

A helyzet úgy alakult, hogy másnap nem tudtam telefonálni, csak egy sms-t küldtem neki, amire válaszolt is, hogy következő nap 7 után tudom hívni és tudunk beszélni.

Hívtam is, nem vette fel, nem hívott vissza…én pedig nem hívtam többször és önérzetesen úgy döntöttem, „megy a levesbe, úgysem volt meg a bizsergés”.

A második lány akivel összehozott a sors, egy héttel később borzolta fel a kedélyeimet.

Este találkoztunk és kifejezetten nagyon szimpatikus volt!! Kifejezetten kedélyesen és hosszan elbeszélgettünk, aranyos volt, kedves, barátságos, okos és nagyon nagyon szép!

Tökre örültem neki, lelkes voltam, alig tudtam aludni.

Mielőtt elváltunk megbeszéltük, hogy mind a ketten jól éreztük magunkat a másik társaságában és szeretnénk még találkozni egymással.

Mivel tudtam, hogy másnap nagyon elfoglalt, ezért csak egy sms-t küldtem neki – lelkes, barátságos, de nem tolakodó szöveggel, a magam „tündi-bündi” stílusában, aztán vártam a választ…vártam a választ…vártam a választ és jópár óra múlva meg is érkezett:

Ne haragudjak, tényleg jó volt velem, aranyos is vagyok, meg szimpatikus is, meg minden…” de nem érezte a bizsergést”

PUFF! A saját szövegemmel ejtettek és „mentem a levesbe”

A harmadik lány akivel összehozott a sors, egy héttel később borzolta fel a kedélyeimet.

Egy kedves ismerősöm mutatta be az unokatestvérét aki nagyon csinos volt, így rögtön fel is vettem a „tündi-bündi” és jóarc vagyok stílust és arckifejezést, ezzel vetettem bele magamat az ismerkedésbe…ami azonban nem tartott túl sokáig, mivel az első fél órában kiderült, a lánynak 3(!) gyereke van.

Hát ezt nem is nagyon akartam elhinni az alakját és a korát tekintve, de hát csak nem kételkedhettem abban amit mond!

A 3 gyerek (mondjuk az 1 is) már eleve kizáró tényező nálam, de hamarosan folytatódott az apró részletek tálalása és további csontvázak pottyantak ki a szekrényéből (kufferjából :) ).

A gyerekei ugyanis 2 apától vannak akik mind a ketten elvált férjei – azaz, 31 évesen kétszer volt férjnél, kétszer el is vált, viszont szült 3 gyereket.

Szomorúan, de kb azonnal zártam az ismerkedési rituálét és visszatettem a „tündi-bündi” arcomat a polcra.

Ami az egyéb tapasztalatimat illeti:

A nők hihetetlen parasztok és önteltek a társkereső oldalakon…de ez talán megér egy külön posztot is :)



Az elmúlt hetet konkrétan végighisztiztem!

Nyűgös, bizonytalan és elviselhetetlen voltam. Tehetetlenségemben egy dologhoz volt folyamatosan kedvem, hogy lefeküdjek a padlóra, ököllel verjem, hemperegjek és hisztizzek pont úgy, mint a filmekben a gyerekek szokták :)

…namármost felnőtt férfiként ezt nyilván nem tettem meg, de ennek hiánya frusztrálttá és elviselhetetlenné tett hosszú napokra.

Hogy mi volt az oka? – „keresd a nőt”!

Pár hete elkezdtem online társkeresni és élveztem is. Egy egészen új stratégiát találtam ki, megalkottam a „prémium társkereső” kategóriát :)

Ennek lényege, hogy egy nagyon szigorú szűrőrendszert alakítottam ki, amibe kb minden elvárásomat belefoglaltam és ez alapján szelektáltam az adatlapok és a beérkező jelentkezők között – amitől pedig mindez szokatlanná vált, hogy az adatlapomon kb teljes egészében meg is jelenítettem a szűrőrendszer elemeit, nyilvánossá tettem őket.

Ez persze sok nőt elriaszt, sok nő kihívást lát benne és sok nő pedig nagyon őszintének és egyenesnek tartja. Nem utolsó sorban pedig láttatja, hogy nem csak dugni akarok.

A folyamat kb a következő volt:

Első lépés:

adatlap megnyit, fénykép:

- nincsen fénykép – VISZLÁT

-  kutya, macska, nyúl, stb van a fényképen – VISZLÁT (nem akarok egy állat nyelve után lenni valaki szájában)

-  tangás, pucsítós, mellkirakós fénykép – VISZLÁT (aki a testével akar elsődlegesen hódítani az….)

- nem látszik az arc a fényképen – VISZLÁT

- barátnő is ott van a fényképen és nem lehet tudni ki-kicsoda – VISZLÁT

- nem tetszik a lány – VISZLÁT (mondjuk ez evidens)

második lépés, „magamról” és „kit keresek”

- valamelyik nincsen kitöltve – VISZLÁT (ha valaki nem tudja, hogy mit vár el egy pasitól, az számomra azt jelenti, hogy mindegy neki, csak valaki megdugja)

- versrészlet, dalszöveg, egyéb idézet – VISZLÁT (nincsenek önálló gondolatai)

-  „nem vagyok előfizető, nem tudok válaszolni, ha nem küldesz email címet” – VISZLÁT (persze, majd én fizetek azért, hogy te pasit keress)

- Következő szavak előfordulása: „vok”, „naon”, „cejizem”, „egyébb /2 b-vel/”, „egyenlőre /n-el/ - VISZLÁT (csak úgy, igényességből)

Harmadik lépés, „megfelelek neked?” összefoglaló táblázat

- elvárásoknál: felsővezető vagy egyéni vállalkozó – VISZLÁT (pénzre hajt)

Namármost ha ezeken az elsődleges szűrőkön átment a lány, akkor felvettem a kedvencek közé, hogy majd írok neki, ha átmegy az utóellenőrzésen is. :)

986 db adatlapot néztem meg és 54-en kerültek eddig a kedvencek közé, akiből kb 10-nek írtam és még kb 20-an maradtak a listán. A többi kihullott.

Amiért pedig mindezt megosztottam, az a végeredmény!

Találtam egy lányt, aki nagyon kedvesnek tűnik, nagyon aranyosnak tűnik, nagyon szimpatikusnak tűnik…és ma este randizok vele.

Na ezen hisztiztem, görcsöltem és paráztam már egy hete – nem tudom, hogy akarom-e és nem tudom mitől félek jobban: attól, hogy jól sikerül a randi vagy attól hogy nem sikerül jól.

Ugyanis, ha minden rendben megy, akkor azzal megtettem az első lépést az imádva szeretett és görcsösen védelmezett függetlenségem elvesztése felé. Megteszem az első lépést, a gyűlölt és utált KELL szó szótáramba emelése felé.

Például:

- Alkalmazkodni KELL.

- Virágot vinni KELL.

- Szépen beszélni KELL.

- Tiszteletet és megértést tanúsítani KELL

- Mosolyogni KELL.

- Sms-re válaszolni KELL.

- Mindennap felhívni KELL.

Stbstbstb

Mindenesetre a hiszti mára, a randi napjára elmúlt és átvette a helyét az egészséges izgalom és az az érzés, amit nagy dolgok, a „tétmeccsek” előtt szoktam érezni (államvizsga, szigorlat, állásinterjú, stb) – ilyenkor tudom, hogy hiába izgulok, a történés előtt kb 1 órával MINDEN izgalom el fog múlni és átveszi a helyét a jéghideg fej és a hidegvér. Az a tudat, hogy győztes alkat vagyok és mindig győzök!

Már csak a kérdés, hogy mit súg majd a megérzésem, mit tekintsek győzelemnek – azt, ha bejövök a lánynak és jól sikerül a randi, vagy azt, ha „megmenekülök” és élhetem tovább a nyugis, független életemet…

Majd referálok a történtekről

Tegnap még váltottunk pár szót Gergővel a folyosón, mielőtt elkezdtük volna az angol órát.
Látjuk, hogy kis barátnője (mellesleg nekem a szomszédom) lent a játszótéren „legelteti” a kisöccsét és közben komoly erőfeszítés árán távol tart maguktól néhány tizenegy-két éves fiúcskát, akik valamilyen okból nem hagyják békén őket.
Mondom Gergőnek: gyere, lemegyünk, rendet rakunk!

Liftbe be – liftből ki – kapun ki – játszótéren átvág, már messziről hallom, hogy a kiscsávó ordenáré stílusban éppen arról osztja az észt a nála 5 évvel idősebb lánynak, hogy „te nem is vagy nő, bazdmeg! Vagy ha az vagy, akkor milyen nő vagy már bazdmeg!” – mindezt 2 kis barátja szoros támogatásával.

Aham, hát mikor ezt hallottam ellobbant az agyam és már a játszótér közepéről ordítottam, ami azért megkapta a kiscsávók részéről a kijáró respektet.

Kérdezem a lánykát:
- minden okés, jól vagy?
- Persze, persze – volt a válasz.
Összeszedtük a homokozójátékokat meg a kisöcsit és felmentünk angolozni.

Este Gergő mesélte, hogy a barátnője neki azért bevallotta, hogy a kiscsávók meg is ütötték, amit mi nem láttunk – baszki, miért ilyen buták a kislányok? Ezt vajon miért nem akkor mondta, amikor lent voltunk a játszótéren és ők is ott voltak, meg én is ott voltam??

Eszembe jutott ma, egy tavaly februári történet (annak kapcsán, hogy idén tervezzük megismételni a programot :) )

/és azóta is megismételtük minden évben/

Veszprémfajsz-ra utaztunk a fiúkkal egy hosszú hétvégére (a panziót ahol megszálltunk ezúton is ajánlom mindenki figyelmébe).
Két kocsival mentünk, mert két külön időpontban tudtunk csak indulni - KicsiL és NagyL már órákkal előttünk útnak indult.
Veszprém környékéről hívtak minket, hogy nem mennek egyenesen elfoglalni a szállást, hanem elötte még elmennek csobbani és szaunázni egyet, van a környéken egy római fürdő, amit nagyon ajánlanak a leírások, mint látványosság.
Ígérték, mire leérünk, ők is ott lesznek a panzióban és kezdődik a buli.

Fél óra múlva csörög a telefonom:
- Te, figyelj már! Milyen leírást nyomtattál nekünk? Ez tök átbaszás, itt semmi fürdő sincs, a susnyás közepén vagyunk egy földút végén, ahol már ösvénnyé szűkül

Ekkor villant belém a felismerés, hogy hová is készültek és mit is terveztek délutánra - merthogy én alaposan megnéztem és átrágtam a leírásokat:
- Te nagyon hülye! Nem római fürdőről írnak, hanem római kori fürdőről! Kb 1500 éve "csődbe ment", bezárták és mivel nem privatizálták mára max egy-két mohás kő maradt a helyén!
- Hahh, az meglehet! Dehát a fene gondolta, hogy romokat akarnak nézetni velem
- No comment...

"Néha úgy múlik napra nap,
Hogy a dalok alszanak,
És hiába sírsz, hiába vársz,
Az ünnep elmarad,
Csak a magány hangja szól
A homlokod alól,
Mégis jó...."

/Ákos: Mégis jó/

http://www.youtube.com/watch?v=Lrpj8ogB8dU

Szerintem mindenki szívből utálja, ha megkérdezik tőle: mit csinálsz ma este?
De most komolyan! Szerintem ez a világ leggenyóbb kérdése, mert nincs rá jó válasz.

Ha azt mondod semmit, már be is húztak a csőbe, mert amit a másik ajánlani fog, nem utasíthatod el.
Ha kitalálsz valami elfoglaltságot és azt mondod be, már be is húztak a csőbe, mert lehet hogy a másik valami tök szuper progit ajánlott volna, de neked sajnálkozva el kell utasítanod, hiszen már azt mondtad, nem érsz rá.
Ha visszadobod a labdát, hogy „attól függ mit ajánlasz” – nagyon könnyen ott van a sértődés a másik félnél. 

A sógorom nyílt, egyenes ember – nem szarozik a fenti kérdéssel. Tegnap felhívott és belemondta a frankót a fülembe (az enyémbe) a szájával (az övével) :) :
- Öcsém (így hív), nagy kedvem lenne meginni este egy sört! Üljünk be valahová, ha  gondolod. Ráérsz?
Ráértem! J 

(megjegyzem, a harmadik sörig halálba paráztam magamat (aztán belazultam) a gyógyszer miatt, aminek az utolsó szemét még reggel vettem be. Sógor azonban meggyőzött, hogy ne szarozzak nem lesz semmi bajom. Egy kicsit olyan Ő nekem, mint Lukács barátom – kb pillanatok alatt be tud szippantani bármilyen hülyeségbe, ha jó mókának ígérkezik J ) 

Szóval tartottunk egy elvonulást Sógorral éjjel negyed 1-ig és ez az idő elég is volt ahhoz, hogy kb megváltsuk a világot, mégha csak elméleti síkon is.
Kibeszéltünk mindent és mindenkit. Volt szó sex-ről, szerelemről, munkáról, pénzről, politikáról, a szülőkről, kocsikról, sportról, piákról…egyszóval mindenről.
Beszéltünk az önkéntes munkáról is és megadta a kegyeldöfést a még el sem kezdődött  önkéntesmunkás karrieremnek (bár én titkon már tudtam, hogy nem nagyon lesz belőle semmi).

Rámutatott, hogy az amire készülök csak tüneti kezelés és nincs semmi értelme – mégpedig azért, mert látszatra hiába jócselekedet, mégiscsak önzőség az alapja.
Hiszen tulajdonképpen nem jót akarok cselekedni, hanem a saját lelkiismeretemet akarom csak megnyugtatni. Önző érdekből csinálnám, azért hogy saját magamat jobb embernek lássam a tükörben amikor belenézek. Megmutatta, hogy ahhoz a munkához elhivatottság kell és tenni akarás – nem játszhatok a szerencsétlen emberekkel, nem használhatom őket terápiaként a kicsi lelkem gyógyítgatásához. Saját magamnak kell saját magamban rendet tenni először.
Igazat adtam neki. 

Más utat keresek és már tudom is, hogy merre induljak, de a részletek még nem kristályosodtak ki bennem – majd referálok, ha már összeállt a dolog részleteiben. 

Említettem, hogy az elhatározást már fontolgattam egy ideje, de az okok kifejtése megér egy külön post-ot majd, hiszen több minden történt azóta és sok embernek volt véleménye a környezetemben (is) a dologról amit szeretnék megosztani. 

Makacs ember vagyok, sokszor talán sablonos is és vannak dolgok, amikben a végletekig konvencionális.
A barátaim sokáig küzdöttek, hogy kineveljék belőlem – van amiben sikerrel jártak, van amiben eltántoríthatatlan vagyok.

Ilyen kulcsterületem az étkezés és ilyen vesszőparipám az étkezési szokások, pontosabban az asztalnál tanúsított illem.
Félreértés ne essék, igazi férfi vagyok és ebből kifolyólag megfelelő társaságban, helyszínen és körülmények között tudok és szeretek is ordenáré lenni az asztalnál – de étteremben és/vagy nem laza baráti társaságban makacsul ragaszkodok az írott és íratlan viselkedési szabályokhoz.
A hideg futkos a hátamon, ha valaki nem tudja hogyan kell enni vagy még rosszabb ha tudja, de nem érdekli – pláne, ha nő az illető, merthogy a nőknek ráadásul mindez a vérükben van állítólag. 

Kedves hölgy ismerősöm akivel gyakran együtt ebédelünk, szép is, csinos is és okos is – ettől függetlenül néma döbbenetre kárhoztat majdnem minden közös étkezésünkkor.
A kést ugyanis, csak funkcionálisan használja!

Adott egy konkrét szitu, egy konkrét étel: rántott hús rizzsel.
Jobb kezében kés, bal kezében villa (eddig szuper a kezdés!), húsba beleszúr, villa mögött ügyesen elvág (eddig még mindig okés), majd falatkát villáról nem bekap, hanem arrébb rak a tányéron, következő falatka levág és így tovább…felkockázza a húst.
Ezen még nagy nehezen akár túl is tenném magamat (bár összeráncolt szemöldökkel, mert szerintem így a gyerekek esznek, akiknek anyuci felvágja a husikát, hogy könnyebb legyen enni), de a szörnyűség ezután következik – kés letesz, villa átvesz jobb kézbe és hús-rizs-hús-rizs-hús-rizs szépen lapátolja befelé az ételt! Egyetlen evőeszközzel, egy jobb kézbe vett villával!
Atyavilág! 

A story a múlt héten csúcsosodott igazán ki, mikor szegény még a művelet előtt leejtette a kését és így nem tudta használni. Kb. a következő párbeszéd zajlott le egy másik ismerőssel:
- kölcsönkérhetem a késed?
- de hát arra nekem is szükségem van!
- csak egy kicsit kell, 1 perc és visszaadom, csak felvágom a húst
Így a kés 1 percre gazdát cserélt, elvégezte a feladatát és innen minden ment a megszokott kerékvágásban.
Bakker, azt hittem lefordulok a székről! 

Egy tipikus bölcsészkar, tipikus szakjának, kevésbé tipikus szakirányán képeztem magam, hallgattam protokoll ismeretet, sőt etikettet is – így van rálátásom egy-két viselkedésbeli- és udvariassági alapkövetelményre. DE, a fentiekben említett hiányosság szerintem nem etikett vagy protokoll kérdése!
Itt nem arról van szó, hogy ki száll be először a liftbe (a férfi), ki száll ki először a liftből (a férfi) vagy éppen ki megy előre a lépcsőn (felfelé is a férfi!) – ez egyszerű jólneveltség kérdése szerintem!

Itt nem az olyan rafinált dolgokról van szó, hogy a svédasztalos reggelinél miért van az asztaloknál is megterítve és mire használandó a teríték, ha a kaja mellett is van tányér.
Itt nem az olyan rafinált dolgokról van szó, hogy a svédasztalos reggelinél nem rakunk egy tányérra hideg és meleg ételt.
Itt nem az olyan rafinált dolgokról van szó, hogy a svédasztalhoz sosem viszünk vissza tányért, hanem mindig új, tiszta tányérba szedünk és a használtat az asztalunkon hagyjuk.
Itt egyszerűen arról van szó, hogy ha kést és villát is használunk*, akkor azok mindig párban kell hogy járjanak! Vagy mind a kettő a kezünkben van, vagy mind a kettőt letesszük (ha például meg kell törölni a szánkat).

* kést és villát főételhez**, sohasem használunk önmagában! Soha! Rizses húshoz is mind a kettő kell (ha nem otthon vagyunk)!
** a süteményes villa nyilván használható magában és ha kenyeret kenünk***, azt nyilván csak késsel tesszük – ezek azonban nem főételek
*** embertársaim! Étteremben ne harapjuk a kenyeret! Törjünk le belőle, a kis darabot azt kenjük meg és azt tegyük a szánkba!

A másik vesszőparipám, ha valaki lenyalja a kését! Na ettől sikítani tudnék!
Volt egyszer egy csajszi, aki ezen bukott el nálam az első randin. Étteremben voltunk, rántott Camembert-et evett áfonyával és az áfonyát következetesen a késsel juttatta a szájába – pontosabban arról nyalta hozzá a sajthoz. Szégyen vagy nem szégyen, még csak haza sem kísértem randi után :) 

Ez most úgy tűnhet, mintha egy begyöpösödött, rettenet korlátolt faszi lennék, pedig amúgy nem vagyok az! De tényleg! Egész egyszerűen vannak dolgok, amikre ugrok és az asztali viselkedés ezek közé tartozik.

Ráadásul egészen biztos vagyok benne, hogy nem vagyok egyedüli csodabogár és a fent felsorolt „hibák” sokaknak feltűnnek – adott esetben pedig fontos lehet, hogy mit gondolnak egy ember vagy a kísérője, viselkedéséről. 

Lábjegyezet: szeretném még egyszer hangsúlyozni, a fentieket éttermi viselkedésre vonatkozóan tartom kötelező elvárásnak magamra és embertársaimra nézve.
Otthoni körülmények között vagy baráti társaságban én is szeretem kézzel tunkolni a virslit a mustárba, dunsztos üvegből enni a gulyás levest vagy kézzel enni a csirke combot, sőt az almát is harapom :)
…bár a kést otthon sem nyalom le :)

Azt hiszem, lassan gyógyultnak nyilvánítom magamat – ma már a pisilésnél és a teafőzésnél hosszabb időre is kikeltem az ágyból…kiszellőztettem, megfürödtem és hónaljat borotváltam. Szerintem ez már egyértelműen a gyógyulás jele :)

Meséltem már róla, hogy vannak érzések, emlékek, amik örökre megragadnak az emberben.
A héten egy újabb érzés, emlék felidéződött bennem és ennek kapcsán egy örökre belémégett baráti jó tanács is.

Képzeljétek, egyik hajnalban arra ébredtem, hogy rigófüttyöt hallok! Azt hittem bekakkantok a gyönyörűségtől és a csodálkozástól. Nem akartam hinni a fülemnek! Tulajdonképpen akkor és ott esett csak le, hogy azóta nem hallottam rigót, amióta elköltöztem otthonról, a szülői házból.
Az ottani szobám közvetlenül egy óvoda parkjára nézett, ami telis tele volt fákkal, amin rigók és mókusok laktak. Gondolhatjátok micsoda vircsaft volt ott hajnalonként! És én hogy utáltam mindig őket, amikor hajnalban felvertek a rikácsolásukkal- el nem hittem volna, hogy egyszer hiányozni fognak.
Bezzeg a szüleim totál odavannak értük! Emlékszem, nemegyszer úgy ébredtem hajnalban, hogy édesapám ott állt egy száll köntösben a nyitott ablakom párkányán támaszkodva és teljesen belefelejtkezve csak hallgatta-hallgatta őket.

Most én is ezt tettem. Feledve lázat és torokgyulladást köntösbe bújtam, kivágódtam az erkélyre és csak hallgattam-hallgattam a kisrigót, miközben azon agyaltam – vajon mi a csudát csinálhat itt, a paneldzsungel közepén? Hogyan kerülhetett ide? …és vajon hányan értékelik még rajtam kívül az énekét? 

Eszembe jutott Andika, aki anno a „nagy nyomorúságom idején” sok más igazságával együtt a következő magvas és örökérvényű baráti véleménnyel és jó tanáccsal látott el:
„Az a te nagy bajod baszki, hogy képtelen vagy meglátni az élet apró szépségeit és a kicsi dolgoknak is örülni. Jó lenne ha nem lennél akkora fasz mint általában, kicsit kinyitnád a szemedet és körülnéznél! Akkor talán látnád, hogy szép idő van, zöldek a fák, süt a nap….csupa apró dolog, de mind széppé, még szebbé teszi az életünket, a mindennapjainkat. Örömöt hoz bele, ha megtanulod meglátni, észrevenni”
(az idézett barátról a fentebb használt nyelvezete védelmében meg kell jegyezni, hogy alapesetben egy széplelkű úriasszony, de én mindig ki tudom hozni belőle az állatot :) ).  

Akkor hajnalban, ott az erkélyen állva több okból is boldog voltam.
Örültem, hogy hallhatom a kisrigót, örültem hogy tudok neki örülni és örültem, mert tudtam, hogy Andika is örülni fog neki, nem hiába koptatja a száját évek óta – valami azért csak megragad bennem :)

régen nem írtam már, pedig lett volna miről.
valamelyik este beszélgettem Kyan-nal és meséltem neki a blogról, mivel tudom, hogy egy jó ideje már nemcsak hogy nem ír, de elvből nem is olvas blogokat.
kicsit éles kritikát fogalmazott meg, ami hetekre elvette a kedvemet az írástól - de mostanra annyi minden gyűlt össze bennem, hogy el kell kezdenem kiírni magamból.

Tegnap délután kocsival vittem valahová idős édesapámat.

Állok a sarkon, a közeledő autós tötyörög, hát kikanyarodok elé és rálépek a gázra.

A következő, nem túl távoli lámpánál utolér, nézek bele a tükörbe és mit látok?

Volán mögött szőke anyuci, mellette anyósülésen középkorú, kopaszodó apuci, aki láthatóan kurvaanyázik, rázza nekem az öklét és ki akar szállni a kocsiból, amit csak anyuci tud megakadályozni.

Eldurrant az agyam, mondom öreg, szívbeteg édesapámnak:

- ne haragudj apukám, tudod hogy nem az én stílusom és nem is szívesen teszek ilyet a szemed láttára, de a következő lehetőségnél meg fogunk állni és csúnyán összeverem a mögöttünk jövő pasit.

Szegény apukám, köpni-nyelni nem tudott, úgy megijedt

Azt hiszem, mindannyiunknak komoly szerencsénk, hogy nem volt következő lehetőség, mert a lámpát elhagyva a másik kocsi rögtön indexelt és beállt egy mélygarázsba.

Nem vagyok egy agresszív állat, nem szoktam ilyet csinálni, sőt még sosem csináltam ilyet – de tegnap megtettem volna, annyira feldühített a fazon!

Végletekig bosszant az emberi hülyeség és nagyképűség! A pasinak látnia kellett, hogy ki ül az előtte lévő kocsiban, akinek kurvaanyázik és akinek neki akar menni!

Érthetetlen, hogy nem méri fel az esélyeit, a veszélyét annak, ha kikezd egy 20 évvel fiatalabb, 20 kilóval több, láthatóan jó erőben lévő emberrel!

Oké hogy angyalarcom van, meg kék szemem, meg szelíd tekintetem – de hát mégiscsak egy jó kiállású pasi vagyok és ezt kocsiban ülve, még tükörből is látnia kellett!

Lehet, hogy 20 év múlva én is ilyen dührohamokkal és műbalhékkal fogom kompenzálni a feleségem előtt a csökkenő férfierőmet és tekintélyemet? De hát miért kell őrjöngenie, ha nem áll fel a farka? Miért nem használ hurkapálcát és szigetelőszalagot?

Péntek este kimozdultam egy kicsit, elmentem a volt kollegáimmal szórakozni.

Nem volt túl jó a buli, nem maradtam sokáig – a zene nagyon hangos volt, nem lehetett beszélgetni, de táncolni sem, mert csak egy nagyon pici tánctér volt. Így már éjfél körül eljöttem...

A hazafelé út élménydúsra sikerült :)

Az Oktogon és Wesselényi utca viszonylatában, a 15 perc séta alatt hárman is leszólítottak.

Az első ember cigit kért tőlem, normálisnak tűnt, adtam neki.

A második egy rokkerkiscsaj volt tök feketében, elmosódott szemfestékkel, maszatos arccal, piszkos kézzel – nem volt pénze, kérte hogy adjak neki, hogy tudjanak valahol inni valamit a barátnőjével – nem adtam neki.

A harmadik egy tök csinos, 20 év körüli csajszi volt, akivel a kb a következő párbeszéd zajlott le:

- Good evening! Sex business?

- no thank you, I’m not interested in (hasznát vettem a nyelvtudásnak :) )

- why? Don't you like sex?

- dehogynem! Sőt! Csak éppen nem vagyok hajlandó fizetni érte

- Úristen! Te magyar vagy?

- igen, az vagyok

- biztos hogy nem akarsz?

Mivel azt nem ajánlotta fel, hogy ingyen is jönne, így úriemberhez méltóan köszöntem neki és otthagytam :)

Úgy döntöttem, arra az estére elég lesz az emberekből és hívtam egy taxit, nem sejtve, hogy mi vár még rám a hazafelé úton.

A sofőr ugyanis, hááát mondjuk úgy hogy némiképpen közvetlen volt. Azt még beemeltem, hogy már a Blaha vonalában tegeződni kezdett, de aztán eszébe jutott a Távkapcs című film és beindult a fantáziája.

Párbeszéd nem nagyon volt, mert én kb köpni-nyelni nem tudtam, de a monológ valahogy így hangzott:

„ ...és ha lenne egy ilyen csodaketyerém, simán lekúrnék minden első osztályú luxuspicsát! Olyat is, aki annyira fennhordja az orrát, hogy amúgy még köszönni sem lenne hajlandó nekem. „lepause-znám” őket, odamennék hozzájuk ott az utcán, felhúznám a szoknyájukat, félre a bugyijukat és minden készletemet beléjük küldeném. Aztán újraindítanám a világot és a kapualjból röhögve figyelném, hogy mennyire csodálkoznak, hogy mi csurog a combjukon.”

Képzelhetitek hogy sokkolt a csávó! Nem vagyok egy szégyenlős, prűd gyerek, de ez padlóra küldött.

Soha többet nem utazok fapados taxitársasággal! Az a plussz 30Ft/km simán megéri, hogy a taxisofőr ne ossza meg velem a szexuális fantáziáját!

Mondjuk így utólag azért már röhögök rajta… :)

Tegnap este több okból kifolyólag is úgy volt, nem megyek angolórára.

Ezen okok között szerepelt, hogy férfihoz méltatlan módon, rettenet nyűgös, hisztis és feszült voltam egész nap. Gondoltam mindenkinek jobb, ha inkább konditerembe megyek.

Ezt a tervemet megosztottam szépszemű csoporttársammal, aki kb így reagált:

- Ugyanmár G.! Gyere el, jó lesz! Viszek neked pogácsát és röhögcsélünk egy jót! A pogi és a nevetés ugyanúgy oldja a feszültséget, mint a futópad!

Úgy tűnik, szép lassan prostituálódok! :)

Eladtam magamat egy zöld szempárnak és egy zacskó pogácsának – elmentem angolórára.

Legközelebb miről fognak meggyőzni, ha valaki esetleg pogácsa helyett sört ígér? :)

Mike szíves felkérésének eleget téve…

Évek óta ugyanazt a választ szoktam adni, a „mit szeretnél karácsonyra?” kérdésre: semmit, mindenem megvan. Idén átgondoltam a választ és arra jutottam, hogy az csak féligazságot takar és tulajdonképpen sekélyes vagyok.

Visszatekintve az elmúlt közel 30 évemre, azt kell hogy mondjam, eddig mindent megkaptam az élettől, amit elterveztem és amit szerettem volna – jelenleg tulajdonképpen semmi anyagi, materiális dolog nem hiányzik.

Van saját lakásom, van saját autóm, van átlag feletti fizetésem, amiből gond nélkül fent tudom tartani az életemet. Nem kell az árakat vizsgálnom a boltokban, hogy melyik terméket vegyem meg – amelyik a magyar termék, azt veszem ( J ). Nem kell a pénztár előtt összeszámolnom a bevásárlókocsim tartalmát, hogy elég lesz-e a pénzem – csak lehúzatom a kártyámat és készen vagyok.

…és mégsem vagyok boldog.

Van töretlen karrierem, több mint 1 éve elértem már azt a pozíciót, amit még általános iskolásként megálmodtam célul.

A legnagyobb gondom már csak az, hogy unom azt a 'szektort' amiben dolgozom és ezért más területre pályázgatok (a válság közepén).

…és mégsem vagyok boldog.

Vannak szüleim, testvéreim, barátaim, haverjaim, csoporttársaim, kollegáim akiket szeretek és akik szeretnek, akikkel beszélgethetek, akik társaságot, akik biztonságot nyújtanak nekem.

…és mégsem vagyok boldog.

Azt vettem észre, hogy kezdek beletespedni, belekényelmesedni a helyzetembe és ami kifejezetten ijesztő: kezdem más szemmel, felülről nézni az embereket.

Egy buborékban élek, amit egyre természetesebbnek veszek és nem vagyok elég hálás a létezéséért.

Egy buborékban, amiből nem látok ki a többi emberre vagy éppen nem is akarok kilátni rájuk.

Természetesnek veszem ami körülvesz – pedig nem az. Én hiszek benne, hogy az életünket mi alakítjuk ugyan, de mindent Istentől kapunk hozzá. A tehetséget, az egészséget, a lehetőségeket és minden egyebet.

Sokan vannak, akik velem ellentétben albérletben élnek és BKV-val járnak. Az én keresetemet ketten keresik meg és 3 gyereket is eltartanak belőle. Meg kell nézniük miből mennyit vesznek a boltban és mennyiért.

...és mégis boldogok

Sokan vannak, akik velem ellentétben 2-3 műszakban dolgoznak vagy éppen 2-3 munkahelyen, hogy fenntartsák magukat és a családjukat.

...és mégis boldogok

Nekik az a fő gondjuk, hogy a jelenlegi helyzetben el ne veszítsék a munkahelyüket, vagy éppen egyáltalán valami munkát találjanak – nem pedig az, hogy unják a jelenlegit és izgalmasabbra vágynak, lehetőség szerint magasabb beosztásban és több pénzért.

Őket sokszor szinte már észre sem veszem. Más életet élünk, más helyekre járunk, mások a gondjaink

Sokan vannak, akik velem ellentétben otthontalanok. Sem kocsival, sem BKV-al nem tudnak járni, gyalogolnak. A boltban legfeljebb zsemlét vagy kenyeret tudnak venni, nincs másra pénzük. Munkájuk, családjuk, barátaik egyáltalán nincsenek. Nap mint nap az életben maradásért küzdenek.

...és sokszor mégis boldogok.

Őket sokszor szinte már észre sem veszem. Más életet élünk, más helyekre járunk, mások a gondjaink

Régen nem ilyen voltam. Megváltoztam és nem jó irányba. Kiüresedett az életem, valami elveszett belőlem aminek az utolsó szikrája talán ez a felismerés.

Szeretnék változtatni az életemen, szeretnék visszatérni az álomvilágból a való világba. Szeretném újra észrevenni a többi embert, meglátni és megérteni a küzdelmüket és a problémáikat.

Szeretnék újra két lábbal állni a földön és szeretnék valami JÓT tenni. Valami olyat, ami újra érzéseket ébreszt bennem, ami értelmet adhat a sekélyes, kiüresedett életemnek és szeretnék valamit visszaADNI az életnek, abból amit én mindig csak kapok.

A fenti elhatározástól vezérelve, tegnap felvettem a kapcsolatot egy alapítvánnyal és jelentkezem hozzájuk önkéntes munkára.

Szeretnék ételt osztani a szegényeknek, a hajléktalanoknak – azoknak az embereknek, aki olyan távol állnak az én kényelmes, úri világomtól. Azoknak, akiket sokszor már észre sem veszek, mert más életet élünk, más helyekre járunk, mások a gondjaink.

Szeretnék ADNI nekik! Egy mosolyt, egy kedves szót, egy bátorító kézszorítást, egy tál meleg ételt vagy éppen csak egy érzést, hogy valaki törődik velük és valaki őket is emberszámba veszi.

Szeretném mindezt átéléssel, szívből és szeretettel tenni és adni!

Amit tehát idén karácsonyra kapni szeretnék:

-         szemléletváltás

-         kevesebb büszkeség

-         több alázat

-         megértés és türelem készsége

-         empátia

-         kitartás

-         sok lelkierő

-         jó szervezőkészség (hogy legyen időm segíteni)

-    lehetőség a munkára

-        és emberség, ami majdnem elvesztettem

Tegnap este egy-két kivétellel az egész baráti társaság összegyűlt nálam – mindenkit csábított a „csinálok nektek pizzát” invitálásom.

Régebben sokszor gyűltünk így össze és nem titkolt célom volt ennek a hangulatnak a megidézése.

Az este azonban rossz szájízzel zárult számomra.

Sokat gondolkodtam rajta már a buli alatt is, hogyan viszonyuljak bizonyos dolgokhoz, szabad-e utat engednem a rossz érzéseknek magamban vagy be kell áldoznom a büszkeségemet a barátság oltárán – végül úgy döntöttem, leszek annyira önző, hogy megengedem magamnak a szemöldökráncolás luxusát, mégha csak ezen post keretein belül is.

Mindig rosszul esett, ha egy-egy ilyen vendéglátás keretében olyat kértek tőlem, amit nem tudtam teljesíteni.

Shame on me! – rossz vendéglátó vagyok, nem szoktam felkészülni az extra igények teljesítésére, mint például a különleges gyümölcslé amit fel tudnék kínálni a „csak narancs juice van?” kérdés elhangzása után.

Ígyhát a saját lelki nyugalmam megőrzése érdekében, már előzetesen megkértem a vendégeket –mindenki hozzon magával, amit inni szeretne! Vacsorával én készülök, a kajára ne legyen gondjuk, de piát mindenki hozzon, különös tekintettel az extra dolgokra.

Hiába az előrelátás, megint belefutottunk a számomra kínos és kellemetlen helyzetbe.

Készültem sokat! Vásároltam sokat – fél napot piacon és boltokban töltöttem! Takarítottam sokat! Rendet raktam! Pizzatésztát dagasztottam, kelesztettem és szaggattam! Feltéteket készítettem! Mindezt lelkesen és örömmel, hogy megvendégelhessem a barátaimat.

A lelkesedés azonban hamvába halt, mivel volt aki csalódottan ment haza.

Shame on me, férfi vagyok és csak sörrel készültem a bulira, annak tudatában, hogy én azt szeretem, a többiek meg úgyis hoznak amit inni szeretnének.

Ismét nem tudtam eleget tenni egy kérésnek – ismét rossz házigazdának bizonyultam.

Gondoltam rá, hogy magyarázkodhatnék: a polcon az üvegek és dobozok nagy része üres és dekoráció, vagy hogy a hűtőben a borok hetek óta ki vannak nyitva és valószínűleg már megpöshedtek, ezért nem tudom megkínálni, és így tovább…de végül úgy döntöttem, hogy NEM! Nem fogok magyarázkodni, nincs rá szükség!

Ezek után már csak hab volt a tortán, a „csak 6 féle feltét van?” kérdés. Igen, csak 6 féle feltéttel készültem – tényleg sajnálom! Legközelebb hozzád megyünk és te majd többfélével készülsz!

Az este végül egy-két ember kívánságára Csillag születik nézéssel zárult, ami végleg megakadályozta a kommunikációt és cél teljesülését, hogy újra egy kicsit együtt legyünk, beszélgessünk, osztozzunk jobban-rosszban ahogy régen, ahogy barátokhoz illik.

Közben volt aki elaludt és volt aki hazament – én pedig birkóztam a gondolataimmal.

Úgy érzem, a tegnapi egy rosszul sikerült összejövetel volt – sajnos.

Azt hiszem, most hosszabb ideig nem lesz ilyen jellegű összejövetel nálam. Elfogyott a lelkesedésem…

Ps:

Tudom, hogy több barátom is olvasni fogja ezt a post-ot és azt is tudom, hogy rosszul fog nekik esni sokminden – tényleg sajnálom, de úgy érzem, mostmár szeretnék annyira önző lenni, hogy a saját lelkemmel is foglalkozzak, ne csak az övékével. Ha mindig mindent benyelünk és a szőnyeg alá söprünk, a feszültségek sosem oldódnak fel.

Tényleg rosszul esett, hogy hiába minden készülésem és lelkesedésem - valahogy mindig vélt és/vagy valós hiba csúszik a szervezésbe.

Ps2:

Többek kérésére a pizzatészta receptje (nagy hála és köszönet érte Zolinak!)

Hozzávalók 8 felnőtt emberre:

1,80 kg liszt

12 dkg élesztő (egy kocka élesztő 5 dkg)

4,5 evőkanál olaj

Só

Az élesztőt langyos vízben felfuttatjuk, majd hozzáadjuk az olajjal együtt a már megsózott liszthez.

Összegyúrjuk, majd hagyjuk megkelni.

Ennyi! Tök egyszerű!

Fokhagymástejföl: 2 pohár tejföl, 1 pohár joghurt (hogy ne legyen annyira sűrű), 1 egész fej fokhagyma, sültcsirke fűszerkeverék (ez a titkos hozzávalóm), ízlés szerint egy kis só

Ennyi! Tök egyszerű!

Mindenkinek vannak olyan pillanatok az életében, amelyek valamilyen okból kifolyólag örökre beleégnek, belevésődnek az emlékezetébe.

Történhetett akár sok-sok évvel ezelőtt, pontosan emlékszünk mindenre: az időjárásra, az illatokra, arra hogy milyen ruhát viseltünk, mit éreztünk és gondoltunk akkor.

Az első ilyen emlékem 17 évvel ezelőttre nyúlik vissza (12 éves voltam).

Hideg, esős, ködös januári hajnal volt – január 27-e, 5,50 perc.

Meleg nadrágba, bakancsba és téli dzsekibe öltözve, hátizsákkal a vállamon kiléptem a lakásból a sötét lépcsőházba. Vettem egy mély levegőt és megálltam egy pillanatra, hiszen tudtam, éreztem, hogy akkor és ott egy új fejezet kezdődik – egy olyan időszak, ami hatással lesz az egész életemre és meghatározza a következő éveimet.

Akkor és ott tudtam, éreztem, hogy erre a pillanatra, erre a mély sóhajra örökre emlékezni fogok.

A pillanat varázsa megtört, felvettem a sapkámat, felkapcsoltam a lámpát a folyosón és megtettem az első lépéseket életem nagy kalandja, a gyermekvasutassá válás felé. Elindultam életem első igazi, gyermekvasutas szolgálatába.

Az akkori érzésem azóta beigazolódott, a következő években nagy változásokon mentem át.

A vasút önállóvá és magabiztossá nevelt, de megtanított arra is, hogy a szeretet, a barátság és az összetartás mennyire fontos az életünkben.

Mi a vasutasok voltunk az akkori gyerekek elitje, akiket sokan irigyeltek. Volt aki azért, mert 2 hetente 1 napot nem kell iskolába járnunk, volt aki azért, mert a hobbinknak köszönhetően kivételesen megbízható és meggondolt gyerekekké nevelődtünk, akikben a szokottnál sokkal jobban megbíztak a szüleink.

Nekünk sokminden szabad és megengedett volt, amiről más gyerek csak álmodott. 12 évesen már egyedül és önállóan közlekedtünk a városban, vidékre jártunk, ügyeket intéztünk és akkor mehettünk haza, amikor akartunk – a szülők (is) tudták, hogy megbízhatnak bennünk, mert már az első hónapokban szükségszerűen kialakult bennünk az a felelőségérzet ami sokakban még 20-on évesen sincsen meg.

A szülők is tudták, hogy nem kell aggódniuk értünk, biztonságban vagyunk – hiszen szinte sohasem vagyunk egyedül, minden időnket a barátainkkal töltjük, akik hozzánk hasonlóan megbízhatóak és megfontoltak és akikre mindig és minden körülmények között számíthatunk – nem hagyjuk cserben egymást (és azóta sem).

Szuper évek voltak azok! Mindig emlékezni fogok a vonaton az olajkályha szagára és a rettentő melegre, ami magából árasztott, a bagószagú állomásfőnöki irodákra, a hóval fedett erdőre, aminek a közepén csak a keskeny nyomtávú sínek feketéllettek. Sosem fogom elfelejteni a hajnali zászlófelvonásokat Hűvösvölgyben, amikor vörösre marta a kezünket a csípős hideg. Örökre belém éget az ételhordóban az állomásokra hozott kihűlt menzaebéd emléke és az is, hogy milyen izgatottan vártuk – aznap vajon mit főzött Gyula bácsi.

Azóta is bennem él a vonat monoton zakatolása, amit csak egy-egy kűrtjel vagy egy-egy döccenés tör meg, amikor áthajt egy váltón.

Amikor rossz kedvem van, zaklatot vagyok, vagy éppen ki vagyok üresedve, legszívesebben még mindig oda menekülnék!

Felülnék a vonatra, fejemet nekidönteném a hideg ablaknak, ami csodás kontrasztot ad az olajkályha okozta forróságnak…csak hallgatnám a monoton zakatolást, csak nézném a mellettem elsuhanó erdőt és szívnám, csak szívnám magamba a ismerős hangok, az ismerős illatok, az ismerős látvány okozta otthonérzet és az emlékek adta nyugalmat és békességet.

Lehet hogy többször kellene erre időt szakítanom és sokkal szebb, nyugodtam, kiegyensúlyozottabb lenne az életem...

Péntek este, éjszakába nyúló nagy közös fürdőzést csaptunk a barátokkal Kiskunmajsán.

Az este tanulsága, hogy úgy érzem elértem a felnőttség következő lépcsőfokát.

Hogy mire alapozom?

A tusolóban párás gőz, amiben émelyítően keveredik a sokféle tusfürdő illata a vizes lábszőr és a napok óta a táskában tartott, félig berohadt papucsok szagával.

Állok a fülkében, felülről záporozik rám a majdnem forró víz a zuhanyból. Megfordulok, hogy a hátamat is csapassam egy kicsit – kint megpillantom a körülöttem fülkékben a meztelen barátaim.

Érzem a régi bizsergést, ahogy feltolulnak bennem az emlékek, szám mosolyra húzódik ahogy elönt a vágy és lassan megindul a kezem a törölközőm felé, hogy összecsavarjam gyorsan és k.rva nagyon húzzak vele valamelyiknek a fenekére! :)

Ekkor persze elkezdett belefolyni a sampon a szemembe, a pillanat varázsa megtört és visszatértem a felnőttek világába, akik már nem szórakoznak ilyesmivel, nem verik egymást vörösre összetekert vizes törölközővel :(

Maradnak hát az emlékek a sok évvel ezelőtti törölközőcsatákról és a gondolat, hogy felnőttünk – vagy legalábbis elértük a felnőttség következő lépcsőfokát – ez sok vicces élménytől megfoszt minket

Munkába menet hajtok fel a hídra és látom, hogy az előttem menő kocsi kipufogójából minden gázadásnál fekete lé fröccsen, majd csöpög ki métereken keresztül.

Gondoltam, ennek fele sem tréfa, rendes leszek és szólok a tagnak – elvégre az autós ember elég ritkán szokta látni, hogy mi jön ki a kipufogójából hátul…mertháthogy Ő elől ül J

Szerencsére egy irányba megyünk (mondjuk a hídon nehéz lenne nem így tenni J ) és a lehajtón a lámpa is piros, így itt az alkalom!

Lassítok, mellé állok a szomszéd sávban (kb 1 méterre tőle), lehúzom az ablakot és feltűnően bámulok át hozzá majd integetek, hátha észreveszi.

A sofőr 50-es nő, a bebámulásra és integetésre reakció: semmi! Észre sem vette!

Látom, hogy röhögcsél, gondoltam esetleg telefonál, ezért dudálok egyet.

A sofőr 50-es nő, az 1 méterre mellette dudálásra reakció: semmi! Észre sem vette!

Látom, hogy röhögcsél tovább, gondoltam esetleg rádiót hallgat, ezért dudálok tovább. Nagyot és hosszút is, több kicsit is egymás után.

A sofőr 50-es nő, az 1 méterre mellette veszettül dudálásra reakció: semmi! Észre sem vette!

Látom, hogy röhögcsél tovább, gondoltam esetleg hülye, ezért feladtam a próbálkozást, felhúztam az ablakot és tovább gurultam.

A sofőr 50-es nő…szerintem már csak későn fogja megtudni, hogy valami gebasz van a kocsijával

A női sofőröknek tényleg fogalmuk sincsen róla, hogy mi történik körülöttük?

Állok a kollegákkal beszélgetésbe merülve, biztos valami komoly és mély témát boncolgattunk.

Benyúlok a zsebembe, előveszem a cigimet – kicsit furcsálom, hogy bontatlan.

Kibontom a fóliát, venném ki belőle a cigit…feltűnik, hogy az egyik kollega döbbenten néz, a másik pedig visítva röhög.

Nézem, mi a csuda van?
Hát nem egy doboz óvszert bontogattam buzgón???!!! J

Megáll az eszem! Hogy a csudába került a zsebembe és hogy nem vettem észre, hogy nem cigi? J

Azt hiszem, ezt még sokáig fogom hallgatni… J